5 héten át 5 történetet ismerhettél meg a nagyvilágból, a Vasárnapi Dalszerző Krónikák harmadik évadában. Ez volt a Világtörténetem.
Itt most összegyűjtve megtalálod mind az 5 történetet, az 5 dallal együtt. Jó mulatást hozzá!
1/5
‘Uh, akkor ez már az?’
‘Mi?’
‘Hát a izé, a világsiker, anyukám!’
MESSZIRŐL JÖTT EMBERNEK MUSZÁJ VALAMIT MONDANIA
Nagyapám mondta mindig: annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz és ahány világot láttál. Később kiderült, hogy ezt Eszterházy Péter mondta, de ő ugye híresebb mint a nagyapám, szóval senki nem bizonyítja be nekem, melyik volt előbb.
A lényeg, hogy ezt a mondást akkor értettem meg, amikor először egyedül utaztam. Aztán akkor ment be igazán mélyre, amikor először utaztam a zenémmel. IMÁDOK MENNI. (Misem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy amikor ezt írom, épp egy repülőn ülök.)
Szeretem a reptereket, a fura benzinkutakat, a nem létező helyzeteket, amiket csak utazás közben lehet megtapasztalni. Szeretem a készenlétet, meg a túloldalon rám váró nagy kérdőjeleket. Egyszerűen pezseg tőle bennem valami.
Megspékeli a helyzetet, ha nem csak kalandvágyból utazom, hanem azért, mert valaki(k) szeretnék élőben meghallgatni a zeném. Ez teljesen furcsa érzés.
És ilyenkor keveredik az utazás randomsága a koncertre készülés profizmusával..(vagy profizmusának igényével, amit viszonylag hamar átértékeltem:)
Szerintem aki előadói pályára készül, annak előbb kell tudnia jól sminkelnie mozgó járművön icipici tükrökbe sötétben, mint mondjuk énekelni. Pontosan tudni kell a természetes (!!) altató dózisát, hogy kiheverd fél nap alatt a jetlaged, mint rendesen barrét fogni a gitáron. True story.
De nincs olyan elaludt nyak, olyan durva másnap ez előző éjjeli helyi speckó piák után, vagy olyan eszeveszett stoppolás az autópályán hangszerekkel a nyakadban, ami gyengítené azt az öt tonnás nagy igazságot, miszerint a zene egy univerzális varázslat.
Ez az 5 hét erről a különös mágiáról szól. Arról, hogy van-e közünk egymáshoz.
2/5
“25 lett, maradhat?”
“Mármint deka? A parizerre tetszik gondolni?”
“Nem aranyom, a gázsidra.
Maradhat?”
TESSÉK CSAK TESSÉK
Van a világon egy igazán érdekes, ámbátor icipicit szokatlan jelenség, melyet úgy hívnak: showcase. Ez egy olyan zenei fesztivál gyűjtőfogalma, amelyen a zenei szakma – otrombább szavakkal: zenebiznisz, ipar, piac – megnézheti az adott vagy távolabbi régió izgalmas zenéit, hogy eldöntse, meg akarja-e hívni, ki akarja-e adni az új lemezét, ilyesmi.
Elég sok ilyen eseményen voltam. Szerencsés vagyok. Nem azért, mert szuperül éreztem magam. Épp ellenkezőleg: rettenetesen nyomasztóak ezek az események. (tisztelet a kivételnek, ofkorsz)
Azért vagyok hálás, hogy szembekerülhettem a zenebiznisz elvárásaival és nem feleltem meg neki.
Megmondta a kínai MTV, hogy játszaná a klipünket, ha kicsit trendibb lenne. És nem csináltunk trendibbet.
Megmondta a belga fontos üzletember, hogy több rágógumis refrén legyen és elad minket mindenhol. És nem csináltunk, és nem adott el.
Megmondta a neves producer, hogy a Mari néni Is engem fog dúdolni viráglocsolás közben. És nem kollaboráltam vele.
Egy magamfajta megfeleléskényszerből jövő csajnak ezek a leckék, ARANYAT ÉRNEK, ANYUKÁM! Mert ott a lehetőség, hogy valamilyenné csináljanak és ezért cserébe majd mindenki szeretni fog. És erre nemet mondani: szar! De! Megéri.
Dél-Koreától Liverpool-ig végig kellett szorongatnom magam ezeken a helyeken, hogy megtanuljak (valamennyire) nemet mondani olyan dolgokra, amik nem a zenémet szolgálják.
Gigglyhead John egy mogorva fráter. Látszólag nem érdekli, ki mit mond róla. Belül azért jól esne neki, ha szeretnék. Ez pont én vagyok fordítva. Miközben ezt a bejegyzést írom jöttem rá.
3/5
‘Kicsit mint a Backstreet Boys, csak mai.’
‘Tehát ilyen fiú bandás?’
‘Igen, de egyedi’
‘De akkor lehet benne társadalmi kérdésekről szóló szöveg?’
‘Ú, azt inkább ne. Maradjunk a régieknél: szerelem, megcsalás, ilyesmi’
EGY HÉTIG SLÁGERGYÁROS VOLTAM
Előfordult már, hogy úgy estem neki dalnak, hogy valami igazán nagyszabású, már-már világuralomra törő céljaim voltak vele. De a dalok is olyanok mint a szerelmek: ha nagyon akarod nem jön, csak ha épp nem gondolsz rá. Akkor meg bumm, már ki se látsz.
Ez volt 2018-ban, amikor meghívtak egy dalszerző táborba Taiwan-ra. Épp egy kegggyetlen magánéleti válság közepében tapicskoltam, úgy éreztem bármi jöhet, ennél lejjebb már nem lehetek.
De állj. MI AZ A DALSZERZŐ TÁBOR?! Dalszerző tábor: a világ valamely részén szervezett olyan esemény, ahol nemzetközi közegben, csoportokra osztva pop slágereken dolgoznak a szerzők. Valamennyire kreatív, picit hibrid közeg. Mindenki próbál a lehető legnagyobb slágergyáros képében megmutatkozni. (Messziről jött ember, emlékeztek?) Nyilván énis előszeretettel mutogattam aaaa…pár ezres megtekintéses videóimat, de mindig gondosan hozzáfűztem, hogy hángeri iz a veriveri szmal kántri, tehát kb csak annyian élnek ott, mint ahányan likeolnak az instán. Tuti tipp.
Szóval egy ilyen multikulti közegben kértek fel valami helyi popcsillag legújabb slágerének megírására. És hát ismertek, ha slágerről van szó én mindent beleadok 😀
Délig aludtam minden nap, délután írtunk, aztán pirkadatig buliztunk. Elengedtem mindent és élveztem a buborékot, amibe csöppentem.
Fast forward 1 év múlva. Rámír egy vadidegen taiwani forma a messengeren (!!!), hogy congratulations, a dalunkat megvették és itt meg itt írjam alá.. Ki ne kapott volna még ehhez hasonló lottó 5ösről szóló emailt? Nem is válaszoltam.
De megint rámírt valaki, ez már a dalszerző társaim egyike volt. A hír igaz: Taiwan egyik popsztárja énekli a dalt és több, mint félmillióan letöltötték már, írjam már alá a szerződést, mert utalnának…
Mit is mondhatnék? Tudtam, hogy egyszer slágergyáros leszek (de Taiwanon?!). Egy hétig pont elég is volt. 🙂
A videót sajnos nem posztolhatom jogi okokból, ezért szóljon ma az Evergreen, amiről nemrég derült ki, hogy Franciaországban tök sokan hallgatják! :))
4/5
‘Hallod ezt?’
‘Ja, kabócák!’
KELL HOZZÁ A MÉLABÚ
Konkrét pillanatoktól fordult át az életem egyik oldalról a másikra. Nyilván megelőzte és aztán követte sok minden, de nagyon élénken figyelek a fordulópontokra, mert filmszerűek.
9 éve pont ilyenkor egy repjegyet kértem szülinapomra a szüleimtől. Akkor diplomáztam Londonban és iszonyú szorongató volt arra gondolni, hogy mi lesz velem azután. Így elmentem nyaralni Gibraltárra.
Egy hétig barátkoztam a kétségeimmel. Meghallgattam őket, elfogadtam létezésüket és megpróbáltam társuk lenni. Kicsit megállítottam az időt és engedtem, hogy elöntsön a szomorúság és a kétely.
Aztán az egyik nap elfogyott, kiürült a búbánat. Mint amikor egy nagy sírás után megnyugszol és elkezded összeszedni magad. Kiültem egy nagy sziklára a tengerparton és énekeltem a tengernek.
Ezt a pillanatot belül megörökítettem.
Szerződést kötöttem magammal. Szövege így szólt: lehet szarul lenni és sötéten látni a dolgokat. A dalokat viszont nem írhatod arról, hogy minden rossz. Csak akkor, ha-a-fényt-is-beleírod.
A negatív gondolkodás és a negatív érzelmek átélése nem ugyanaz.
Ez a pillanat a sziklákon ücsörögve megváltoztatta az életem. A szerződés megkötése után 2 hónap múlva egy hónapos amerikai turnéra hívtak és megismertem első menedzserem, aki segített elindulni zenei karrierem útján.
Szóljon ma egy nagy kedvencem, amit a Barbaro zenekartól hallottam először. Imádom ezt a mélabút. Megmártózom benne és megyek tovább. Legyen szuper vasárnapotok!
5/5
‘Na, ennyi…
‘Hogy érted?’
‘Innen nem jutunk tovább, úgy.’
VENGER-POLSKA..
Kedves olvasó! Annyira feltöltöttek az elmúlt részek, olyan volt, mintha újraéltem és egyben át is értékeltem volna az elmúlt 10+ év zenével töltött utazásait.
Rengeteg sztori maradt még, de a széria utolsó epizódjára nem tudom kihagyni azt a ziccert, hogy el ne meséljem az ominózus lengyel turnénkat.
2019-ben még nem tudtuk mi vár ránk. Azt hittük minden kőbe van vésve, amit szerveznek nekünk a menedzsereink és a változás vagy újratervezés elképzelhetetlen.
Öt állomásos lengyel turnénk ebben a szellemben indult. Varsóig fetrengés a buszban, első koncert lemegy, minden flott, második buli Lodzban (ejtsd: wudzs), itt már előkerültek a helyi finomságok, ordenáré fotók és videók, amivel életünk végéig zsaroljahtjuk majd egymást..
Másnap félálomból eszméltem fel arra, hogy nem látom előttünk az utat, ugyanis feketén füstöl valami. Természetesen a buszunk.
Úgyhogy picit ücsörögtünk a pálya melletti réten, amíg egy ponton úgy éreztem hozzá kell járulnom a továbbjutásunkhoz. Széles mosolyt villantottam és a hüvelykujjam. 🙂
Nem hiszitek el, de megállt egy kedves lengyel autószerelő, aki ugyan a buszon nem tudott segíteni, de a csapat felét elszállította a következő koncert helyszínre: röpke 3 órát utaztunk vele, ami neki röpke 5 órás kitérő volt Belgium felé. ♥️
A pályán rekedt banda megvárta a trailert, amibe nem fértek fel, ezért kommandóban elbújtak a buszon, amíg bevontatták őket a közeli városba. Ott lengyel szervezőnk apukájának háromajtós kisautójával indultak neki, hogy a koncertre odaérjenek. 😀
Csak 2 órát csúszott a koncert, de szerencsére a közönségünket addigra jól ellátta a helyi borászat, szuper hangulat volt.
Másnap vonattal és hangszerekkel eljutottunk Poznanba ahol vadregényes módon új buszhoz jutottunk. Innen küldenék óriás BIG UP-ot a magyar zenekari sofőröknek, akik a legmenőbb, legjobbfejebb emberek ebben a szakmában! Távolság és idő nekik nem akadály!!
Poznan életem egyik legkedvesebb koncertje volt, imádom a lengyeleket! Másnap, turnénk megkoronázásaként akkora vihar lett, hogy lemondták az utsó bulit.
Fárasztó, bonyolult, hosszú és bizonytalan, de rohadtul megérte! Köszönöm a sorsnak ezt és a sok más ehhez hasonló utazást!
Nektek meg köszönöm, hogy olvastatok és írtatok! ♥️